Idén március 17-20 között került sor a nemzetközi belső ellenőrzési szervezet, az IIA utolsó „Global Council” (Globális Tanács, továbbiakban Tanács) ülésére Tokióban. Hogy miért ez volt az utolsó? Hamarosan elárulom. 

Előbb azonban néhány szót magáról a rendezvényről. A házigazda az IIA Global Board of Directors (Igazgatótanács) Elnöke, Naohiro Mouri volt, aki néhány nappal korábban, március 13-án még a bevezetőt tartotta a BEMSZ 40. szakkonferenciáján, amelyről előző hírlevelünkben olvashattatok. Az első nap estéjén egy fogadással kezdődött a Tanácsülés, ahol Mouri san, mint házigazda és Richard Chambers, az IIA Global Vezérigazgatója a japán hagyományoknak megfelelően „feltörte a szakéshordót”, ezzel nyitva meg formálisan is a rendezvényt.

Be kell valljam, hogy nem kis büszkeséggel töltött el, amikor a Tanácsülés megnyitójának legelején a teljes plénum előtt Mouri san külön említette, hogy pár napja érkezett maga is Tokióba Budapestről, ahol nagyon kellemes élményekben volt része és egy remek konferencián vett részt. (Szó szerint így mondta.) Sőt, ha már itt tartunk, akkor azt is el szeretném mondani, hogy az előző IIA Global Elnök, Michael Peppers, aki 2017-18-ban töltötte be ezt a tisztséget, és maga is bevezető előadó volt még a BEMSZ tavalyi, 2018-as konferenciáján, az egyik vacsora alatt azt mondta nekem, hogy elnöksége egy éve alatt nagyon sokfelé utazott a világban, számos tagszervezetet látogatott meg és helyi konferencián vett részt, de ezek között Budapest volt az egyik (sőt – korrigálta magát – talán „a”) legkedvesebb emléke.

A Tanácsülés megnyitója után a hagyományos „Roll-call” (névsorolvasás) következett, ahol a résztvevő több, mint 90 ország képviselője egyenként anyanyelvén köszöntötte a jelenlevőket.

Mint mindig, a mostani Tanácsülés is három stratégiailag fontos kérdés köré csoportosult, melyek idén a következők voltak:

• A Tanácsülés átalakítása Közgyűléssé (Global Assembly-vé),
• A 3 védelmi vonal modelljének felülvizsgálata,
• A Globális Tartalmi Stratégia megfogalmazása.

Az egyes témákat rövid felvezetést követően workshopok keretében tekintettük át, ahol a véletlenszerűen összesorsolt asztalonként 6-8 ország képviselői beszélték először át a témákhoz kapcsolódó nyitott kérdéseket, majd az asztalonként összesített vélemények kerültek összefoglalásra.

A legelső téma az IIA Global szervezetirányításának átalakításához kötődik. Az Igazgatótanács, mint vezető testület átalakítását követően (mely keretében jelentősen lecsökkent az Igazgatótanács tagjainak száma), a legnagyobb létszámú, a tagszervezeteket tömörítő Tanács átalakulása Közgyűléssé. Ezért is kezdtem azzal jelen beszámolómat, hogy az idei az IIA Global utolsó Tanácsülése, mert jövőre már más formában, Közgyűlésként ül össze a képviseleti testület Londonban.

A javaslatként megfogalmazott koncepció alapján a Közgyűlés egy tanácsadó szerve lenne az Igazgatótanácsnak. Minden (nemzeti) tagszervezetnek egy küldöttje lenne a Közgyűlésben és ott képviselné az adott tagszervezet álláspontját a felmerülő kérdésekben. A legtöbb nyitott kérdés a Közgyűlés működőképessége kapcsán merült fel: (a Tanácsülések jelenlegi rendjét követve) évente egy személyes találkozót és három telefonkonferenciát terjesztettek elő, de a beszélgetések során általánosan megkérdőjeleződött a 80-90 feletti résztvevőkkel lebonyolítandó telefonkonferenciák működőképessége. Szintén nyitott kérdés, hogy szankcionálja-e (és ha igen, hogyan) az IIA, ha egy tagszervezet képviselője nem vesz aktívan részt a Közgyűlés munkájában. Számos további ötlet, felvetés hangzott el a workshopok során, melyeket az illetékes döntéshozók inputként fogadva bele kívánnak építeni a végleges döntési javaslatba. Egy dolog azonban biztosnak látszik: egy év múlva Londonban már az új formátumban fognak összegyűlni az IIA Global tagszervezetei.

Az első nap délutánján a második témához kapcsolódó workshop került megtartásra. A három védelmi vonal modellje egy mindenki által elismerten hasznos, az egyes területek felelősségének egyszerű és világos kommunikálását hatékonyan támogató modell volt, azonban a megfogalmazása óta eltelt mintegy 20 évben már sokat változott a világ, nagyarányú fejlődésen mentek át a vállalatirányítási rendszerek és ezeken belül felül kell vizsgálni a belső ellenőrzési funkció szerepét is. A modell előnyeinek hangsúlyozása mellett a legfőbb kritika abból a szempontból fogalmazódott meg, hogy az túlontúl statikus, és „katonai” analógia (amelyben az egyes védelmi vonalak egymás után, az előzőek meggyengülését, esetleges „áttörését” követően lépnek akcióba) mára már meghaladott. A modell által közvetített siló-szerű gondolkodást egyre inkább a csapatjáték, a különböző védelmi vonalak együttműködésének szükségessége váltja fel. (Itt jegyzem meg, hogy ezért is volt nagyon aktuális az erre a témára fókuszáló márciusi BEMSZ konferencia is.) A másik kritika arra vonatkozott, hogy – amint azt neve is mutatja – a modell a kontroll funkciók védelmi jellegére fókuszál csak, figyelmen kívül hagyva, hogy a felmerülő kockázatok nem csupán fenyegetést, de gyakran lehetőséget is jelenthetnek a szervezetek számára.

A workshopokon megfogalmazott vélemények alátámasztották a kezdeményezett felülvizsgálat szükségességét. Egyértelművé vált, hogy a szakma nagyra értékeli a modellt és nem annak elvetésében, hanem legfeljebb annak módosításában érdekelt. Különösen igaz ez a kevésbé fejlett országokban és a pénzügyi szektoron kívüli ágazatokban működő belső ellenőrök esetében, ahol a modell jelenlegi formájában is aktívan hozzá tud járulni a kontroll rendszerek fejlesztéséhez. Abban is konszenzus volt azonban, hogy a modell megérett a továbbfejlesztésre, kiterjesztésre, hogy azokban az esetekben is jól alkalmazható legyen, ahol a belső kontroll és belső ellenőrzési funkciókkal szembeni elvárás egyre inkább az integrált bizonyosságnyújtás irányába mutat.

Az első napot egy, a japán IIA tagszervezet által megtartott vacsora zárta egy tradicionális kertben, a korai 17. században alapított Happoen Kertben helyet kapó étteremben, Tokió szívében. A kert varázslatos volt az esti megvilágításban, és több 500 évesnél is idősebb bonsai-fa is megtekinthető volt benne. A vacsorát kísérő kultúrprogramban egy szamurájtörténet is szerepelt, ahol a gazdájukat elhagyó, „róninná” vált szamurájokat egy nindzsa rendszabályozza meg a végén. A történet csattanója az volt, hogy a végén kiderült, hogy a maszkos nindzsát Mouri san alakította.

A másnapi workshop az új tartalomstratégiáról szólt. Az IIA Global tervei szerint minden „tartalom” (ez minden információ, tudástartalom, legyen írott vagy oktatáson elhangzó, beszámolóban szereplő, stb.), azok létrehozása, kezelése egy keretrendszerbe kerülne, hogy jobban, egymással konzisztens módon támogassák az IIA stratégiájának megvalósítását.

Mindez kapcsolódik az IIA Global 2024-re megfogalmazott víziójához és a stratégiai tervben ehhez kapcsolódóan megfogalmazott célhoz, azaz ahhoz, hogy 2024-re az IIA legyen egyértelműen az elsőszámú forrás a belső ellenőrzési szakma számára és hogy a szakmában dolgozókat nélkülözhetetlennek értékeljék a szervezeti értékek megőrzése és erősítése szempontjából. Az IIA Global önálló pozíciót hozott létre a tartalom-menedzselésre és megindult egy olyan „szószedet” kidolgozása, amely segít egységesíteni a különböző tartalmakban szereplő terminológiákat.

A workshop keretében olyan területek kerültek áttekintésre, hogy például mennyiben van szükség a kiberbiztonság terén végzendő auditokhoz a tagok számára elérhető oktatásokra, milyen típusú kihívásokkal néznek leggyakrabban szembe ezen a téren. Szintén kérdésként merült fel, hogy mennyire elterjedt auditok végzése az etikai kérdések és a vállalati kultúra területén, és amennyiben vannak ilyenek, úgy milyen módszertannal közelítik meg ezeket a kérdéseket.

Délután egy ún. „trade show” keretében az IIA Global munkatársai mutatták be saját részterületeiket (pl. a CIA képesítés rendszere, az oktatások terén várható fejlesztéseket) egy-egy előadás keretében. Ez utóbbi kapcsán kiemelendő az IIA Global által nemrégiben bevezetett OnDemand online oktatási rendszer, amelyhez mi is az elsők között csatlakoztunk (ld. még a vonatkozó cikket hírlevelünkben).

Ezzel le is zárult a Tanácsülés „hivatalos” programsorozata, de a japán vendéglátók jóvoltából a következő napon lehetőség volt ellátogatni a Tokió-közeli Kamakurába, ami arról híres, hogy a császár központi hatalmát háttérbe szorító első szamuráj-kormányzat és így az első sógunok székhelye volt a 13. században. Itt található a japán nemzeti kincsének számító, bronzból készült ülő Buddha szobor, ami a legnagyobb ilyen jellegű szobor a világon.

Maga a Tanácsülés időpontja nem sokkal előzte meg a Japánban méltán híres és repesve várt cseresznyevirágzást, mivel sajnos Japán ezen középső táján körülbelül még egy héttel később borultak teljes pompájukban virágba a cseresznyefák. (Japánban ez annyira központi kérdés, hogy régiónként napra lebontva jelzik előre, hogy hol mikor teljesedik ki a virágzás, és sok mindent, például fesztiválokat, szabadság kivételét, utazásokat ehhez igazítanak.) Néhány korai virágzású példány ugyanakkor itt-ott már virágzásnak indult, úgyhogy az ilyen ritkaságokat mindenki lelkesen fényképezte.

A hivatalos program szüneteiben, illetve azt követő napon volt némi (sajnos túlontúl kevés) lehetőségem még körbenézni Tokióban. Egyik meglepetés számomra az volt, hogy noha valóban rengetegen laknak itt (a mintegy 127 millió Japánból 13 millióan laknak Tokió városában, míg az elővárosokkal együtt értett tágabb Tokióban 35 millióan) várakozásaimmal szemben mégsem tett rám „zsúfolt” benyomást a város. Valóban szinte minden négyzetméter be van építve és rengeteg a beton, a folyókon sűrűn követik egymást a hidak, mégis az utcákon „kezelhető” mennyiségű ember van. A metrón sem tapasztaltam annak nyomát, hogy úgy kellene kézzel betuszkolni az embereket (lehet, hogy ez csak „városi legenda”, de az is lehet, hogy csak pont elkerültem a legforgalmasabb időszakokat). A másik meglepetés, hogy ebben a végletekig automatizált és nagyon hatékony társadalomban hányan dolgoznak olyan munkaörökben, ami itt Európában furcsának tűnik: az utcákon külön ember(ek) áll(nak) az utcán, hogy figyelmeztessék a járókelőket, ha esetleg egy teherautó hajt be a járdán keresztül az építkezésre, minden hotel és étterem előtt többen állnak, az esetleg érkező vendégek, az őket szállító buszok, autók fogadására, irányítására és még sorolhatnám az ilyen példákat. Íme néhány, szerintem jellemző kép a Tokiói utcarészletekről (este és nappal).

Amúgy a városban érdekesen keveredik a modernitás és a hagyomány: Tokió irtózatos mértékben be van építve, mindenhol beton-felhőkarcolók törnek a magasba, de úton útfélen találkozni a két klasszikus vallás színhelyeivel: a sintó szentélyekkel és a buddhista templomokkal. Az égbe törő szálloda-épület mellett is egy kis sintó szentély bújt meg, mint az alábbi képen is látható. Sétáim során az egyik látványosságnál, a Meidzsi császár által emelt szentélyben épp egy tradicionális sintó esküvőnek lehettem tanúja, a valaha a világ legmagasabb építményének számító tokiói TV toronyból (Tokyo Skytree) szemügyre vehettem a látóhatárig beépített várost, ugyanakkor több, felhőkarcolók által körbevett, a hagyományos japán tájépítészet jegyében kialakított csodálatos kertben is volt alkalmam megfordulni.

Végezetül útibeszámolóm zárásaként meg szeretném osztani azt a kamakurai kirándulás idegenvezetőjétől származó információt, hogy miért is viselnek olyan sokan szájmaszkot Japánban: mint kiderült, nem a szennyezett levegő miatt (szerencsére ezen a téren már egész jól állnak), hanem mert a második világháború végén a szövetségek gyújtóbombái javarészt letarolták a hagyományosan fából és papírből épült városokat, és az újjáépítés felgyorsítása érdekében az akkori vezetés számos, gyorsnövésű fafajból álló erdő telepítése mellett döntött. Nem tudták azonban mégsem megvárni, hogy ezen erdők felcseperedjenek, időközben rájöttek, hogy gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb importálni a faanyagot (később pedig radikálisan átalakultak az építkezési szokások), így ezekről az erdőkről egy darabig el is felejtkeztek, míg ki nem derült, hogy legtöbbször igen allergén fajokat sikerült telepíteni. És valóban az utcákon (boltokban, tömegközlekedésen, stb.) járva kellve tényleg azt lehetett látni, hogy kb. minden harmadik japán arcán maszk van, és ők (de a többiek jó része is) állandóan az orrukat fújják, köhögnek és a szemüket törölgetik. Az idegenvezető szerint mára minden második japán súlyosan allergiás, és ez az egyik legnagyobb társadalmi problémává nőtte sajnos ki magát.

Ezzel az „érdekes” ténnyel zárom soraimat. Nagyon örülök, hogy részese lehettem a tokiói Tanácsülésnek, és hogy most megoszthatom ezen élményeket.

←